Tegnap még oly fiatal
és erős voltam én, egy büszke sziklafal!
Az élet nem volt más, csak bolondos játék,
lobbanó gyertyaláng, mit nem fújt el a szél.
Ó, tervem volt sok száz, de kevés sikerült,
a sok szép álomvár a homokba merült.
A napom volt a hold, a nappalom az éj,
és együtt kóborolt még velem a remény.
Tegnap még azt hittem én,
hogy minden, ami jó az én szívemben él,
hogy előttem hever bőségben a gyönyör,
hogy fojtó félelem már reám sose tör.
És minden rohanás, ha egyszer véget ér,
a végső állomás majd megnyugvást ígér.
De álmaimat rég már elnyelte a múlt,
egy fáradt remegés a lelkemhez simult.
Tegnap még zöldellt az ág,
szédítő táncot járt köröttem a világ.
Elvarázsolt a kor, a boldog ifjúság,
mint víg ünnepi tor, azt hittem, megy tovább.
De hol a büszkeség? Örökre elhagyott.
Csókoktól részegség? Visszasírt hajnalok?
Miért van ez, miért? Hol él a sok barát?
S ki szerelmet ígért, mért nem hallom szavát?
Az esős szürke ősz a legszebb évszakom,
egy csók már le nem győz, a helyem átadom.
Most megfizetek én az ifjú álmokért,
a tegnapért.