Vörös köd, mi álmainkra szitál,
Tünékeny vágyakat,
Naiv reményt, selyembe öltözött árnyakat...
Minden ember oltára készen áll:
Kastély a kertben,
Életünk csoda, mi utunkban áll...(mi elveszett...)
Fáj megtépett tudatom:
Koldus sors vár, oly rövid utamon...
Sóhajunk az Égig ér tán...
Romjainkra új világ vár...
Ködbe tűnt kristály lelkünk,
Nevünk is elvesztettük...
Vörös köd, mit bensőnk megkíván,
Nem kímél szárnyakat,
Kioltja napjaink, s csak a sár marad... csak a sár marad...
Minden ember oltára készen áll:
Arany és márvány.
Bár tűnhetnénk el, mint kósza szivárvány...
Fáj megtépett tudatom...
Koldus sors vár, oly rövid utamon...