Gyenge napfény folyik a szobába,
Ágyból kelve a másvilágra.
Kinn az utcán mindenki látja,
Súlytalan vagy a lét bajára!
Utazol monoton, hiszed, hogy előre
Haladó időddel karmolva, karöltve
Bámulod magadat, ő nevet. Nem érted:
Ámulat? Kábulat? Törött tükörképed!
Suhanó szárnyad töri az ős szabályt,
Használja lepelként. Hol is vagy igazán?
Nem tudtad soha tán! Sodor a végzet!
Ha nem is akarod, mégis újra kezded!
A lényeg elsiklik darabra hasítva,
Grammjából lerántott tépéssé morzsolva...
Elmúló vörös nap, és újra tompa vagy,
Egy szárny-szegett néma rab!