Cseh Tamást hallgattunk, Csobánkán, nyár volt és meleg.
Énekelt Cseh Tamás, de nekem megakadt szemem,
hirtelen egy kis nőn, valódi ünőn.
Közelebb húzódtam, amaz csak egyre é-
nekelt.
Valamit mormoltam, hülyeség, nem is ér-
dekelt.
Mit mondok, kis gondok gyötörték valóm.

Hogyan is lehetne becserkészni ezt a babát,
aki a jobbomon ül immár, s hallgatja Tamást.
Mosolygott, mocorgott, súgott valamit.
Nem hittem fülemnek, azt mondta a lány, hogy „Géza”.
Először nem tudtam mitől lettem Géza, én ma.
Hát persze, azt hitte -szent ég!-,
hogy én vagyok a Bereményi Géz.

No, itt egy rímhiba, mert ez a Géz- tudod, Géza.
Akinek nevében ezt a lányt elkapom én ma.
-Figyelj hát ifjúhölgy -szólottam így-
hogyha felismertél, nem mondok neked már ellent,
nem vagyok oly férfi, aki a szél ellen szellent.
Magunkat tépjük ki innét, s a szabadba lépjünk ki.

-Eredj már Géza te, figyelni akarom Tamást,
szabadban nincs kedvem, eridj és keríts egy lakást!
Addig én hallgatom idebenn a Tamást!
Zúgott a fejem is: jaj, minek lettem én Géza,
Csobánkán egy lakást hogy hajtok fel neki én ma.
Lementem, s kocsmába’ 8 felest bevertem.

Amikor megtértem, nem énekelt már a Tamás,
üres volt a terem, jázminok szellőztek, nahát.
A langy melegben tapsikoltak a jáz-
Minok kellett nekem egyáltalán megszületni,
azután ma este Bereményi Gézt tettetni.
Kínomban elnyomtam, akár egy kis népet, számon a mosolyt.

De a lány csak nem jött egyik szögletből sem elő,
be voltam rúgva jól, nem voltam már előkelő.
Bereményi Géza, nagy esélyt nyestem el nevedben itt én ma.
Cseh Tamást hallgattunk, Csobánkán, nyár volt a világ.
Megfogtam volna, de elvitted előlem kezed.
Drága nőt, szép ünőt, nyestem el én ottan Géza!