Muzsikás-koncert lesz november 11-én a Pesti Vigadóban
tovább
Nyugat Ausztrália
Gerendás Péter
Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta,
gyermekkoromban láttam, régenvolt széria,
nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa,
s alatta vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.
Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,
ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát,
szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek,
öklükben meg-megrázva az araszos pipát.
Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,
tóparton épül, kész is és oly csendes a ház
akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,
mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.
Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán
mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek,
nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,
nézik magukat néha; s alig öregszenek.
Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,
nem tudják Bismarck mit tesz, s Khartumért ki hibás,
míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,
majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.
Lágy esti konyhatűznél ír gúlyásfőzelék fől,
s kint birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,
a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaideből,
a fiú vízipuskát kap s karmantyút a nő.
Nagyritkán összeülnek, – az ünnep szent kiváltság –
füstös kocsmán, hol láncon lóg a petról-világ,
s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,
köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.
Az időt unokáik mérik a kerti rácson
s a tél, mely lenn a tóban számlapot üvegez,
nehéz plum-puddingokkal toppant hozzá karácsony
s aztán a hulló alma kopogtat ütemet.
Vén párok, kerti padon ülnek az alkonyatban,
s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,
nagy hattyú jön fel s libben át szinte mozdulatlan,
s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.
S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem,
s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után
elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel,
s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán.
Hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,
feledve, mi a hűség, hivatás, haza, hír,
fonódtam álmaimban egy idegen karóra
és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,
lettem alattvalója a holt Viktóriának,
magam is boldog hulla, nem élő pária,
s csonthomlokomra hívtam szemergő glóriádat,
te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!
Nem így, mondom, s felállok s vad mosolyt érzek számon,
a véresre rugotton, és némán szavalom,
hogy nem hagyom a zászlót és nem hagyom e népet,
e hűtelent és drágát, s a harcot sem hagyom,
és százszor újra kezdem, s ha kell, százszor hiába,
míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,
s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,
de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.
gyermekkoromban láttam, régenvolt széria,
nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa,
s alatta vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.
Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,
ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát,
szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek,
öklükben meg-megrázva az araszos pipát.
Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,
tóparton épül, kész is és oly csendes a ház
akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,
mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.
Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán
mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek,
nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,
nézik magukat néha; s alig öregszenek.
Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,
nem tudják Bismarck mit tesz, s Khartumért ki hibás,
míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,
majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.
Lágy esti konyhatűznél ír gúlyásfőzelék fől,
s kint birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,
a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaideből,
a fiú vízipuskát kap s karmantyút a nő.
Nagyritkán összeülnek, – az ünnep szent kiváltság –
füstös kocsmán, hol láncon lóg a petról-világ,
s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,
köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.
Az időt unokáik mérik a kerti rácson
s a tél, mely lenn a tóban számlapot üvegez,
nehéz plum-puddingokkal toppant hozzá karácsony
s aztán a hulló alma kopogtat ütemet.
Vén párok, kerti padon ülnek az alkonyatban,
s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,
nagy hattyú jön fel s libben át szinte mozdulatlan,
s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.
S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem,
s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után
elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel,
s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán.
Hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,
feledve, mi a hűség, hivatás, haza, hír,
fonódtam álmaimban egy idegen karóra
és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,
lettem alattvalója a holt Viktóriának,
magam is boldog hulla, nem élő pária,
s csonthomlokomra hívtam szemergő glóriádat,
te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!
Nem így, mondom, s felállok s vad mosolyt érzek számon,
a véresre rugotton, és némán szavalom,
hogy nem hagyom a zászlót és nem hagyom e népet,
e hűtelent és drágát, s a harcot sem hagyom,
és százszor újra kezdem, s ha kell, százszor hiába,
míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,
s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,
de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.
előadó:
Gerendás Péter
album címe: Faludy
megjelenés: keressük!
hossz: keressük!
kiadó: Gryllus / Hangzó Helikon
zeneszerző: Gerendás Péter
szövegíró: Faludy György
stílus: keressük!
címkék: keressük!
napi megtekintések: 1
megtekintések száma: 2145
album címe: Faludy
megjelenés: keressük!
hossz: keressük!
kiadó: Gryllus / Hangzó Helikon
zeneszerző: Gerendás Péter
szövegíró: Faludy György
stílus: keressük!
címkék: keressük!
napi megtekintések: 1
megtekintések száma: 2145
kapcsolódó videók
keressük!
