Könnyek szava km Procee
Zoller Zsolt
(Refrén:)
Nézd, sír a világ,
Sok apró könny araszol,
Miért nincs, aki vár,
Hol csak a könny szava szól.
Az úton apróó léptek, a szemek kérőn néznek,
Megremegnek a térdek, mikor a bejárathoz érnek,
Azt mondták régen szeretnek, de az otthon már nem menedék,
Terrorház lett belőle és sehol nincsen fedezék.
Itt nem elég egy repedés, a szakadt sebek fertőznek,
Minden nap egy temetés, hol szakadt lelkek rejtőznek,
Meghasadt az álomkép, mit elmosott a rettegés,
Rémségek a falak közt, ez valóság, nem tettetés.
A boldogság nem tettrekész, az idegpályák bomlanak,
Kártyavárak omlanak, összeroppannak, a gond alatt,
A gondolatok gondoláján szürkeség és feladás,
Hogy miért vidámak mások, az élet miért felemás,
Nem megy már a tagadás, a színes álarc megfakult,
Nem tesz senki semmit, itt minden ember megvakult,
A jóreménység fészkéből rég kihulltak a lárvák,
Az átvirrasztott éjszakák a szív húrjait rágják.
(Refrén:)
Szeretet megfakult elve, alkoholtól vakult elme,
Agresszív az apa, ellenállni nincs értelme,
Börtönben a gyermek lelke, kiabálás, virrasztás,
Nincs ölelés, nincs mosoly, remeg minden pillantás.
Elcsattan egy pohár, vérző heg a homlokon,
Lila színű foltok a tarkón és a combokon,
Vércseppek a csempéken, elnémul egy kiáltás,
A menekülés esélytelen, a jóra nincsen kilátás.
Hol van már a látomás, hol eltűnnek a lidércek,
Lesz-e olyan állomás, hol nem a szerettek a pribékek,
A szülő szó már félelem, csak reszketés a padban,
De nem figyel rá senki, otthagyják a bajban,
A barátok csak nevetnek, hiába zokog nagyban,
A kicsiny összegörnyedve egy imát motyog halkan,
Hogy legyen egy kis nyugalom, mert nem bírja e sorsot,
Hogy homlokára esténként a fájdalom az csókot,
Hogy legyen egy kis nyugalom, mert nem bírja e sorsot,
Hogy édesanyja helyett a fájdalom ad csókot.
(Refrén: 3x)
Nézd, sír a világ,
Sok apró könny araszol,
Miért nincs, aki vár,
Hol csak a könny szava szól.
Az úton apróó léptek, a szemek kérőn néznek,
Megremegnek a térdek, mikor a bejárathoz érnek,
Azt mondták régen szeretnek, de az otthon már nem menedék,
Terrorház lett belőle és sehol nincsen fedezék.
Itt nem elég egy repedés, a szakadt sebek fertőznek,
Minden nap egy temetés, hol szakadt lelkek rejtőznek,
Meghasadt az álomkép, mit elmosott a rettegés,
Rémségek a falak közt, ez valóság, nem tettetés.
A boldogság nem tettrekész, az idegpályák bomlanak,
Kártyavárak omlanak, összeroppannak, a gond alatt,
A gondolatok gondoláján szürkeség és feladás,
Hogy miért vidámak mások, az élet miért felemás,
Nem megy már a tagadás, a színes álarc megfakult,
Nem tesz senki semmit, itt minden ember megvakult,
A jóreménység fészkéből rég kihulltak a lárvák,
Az átvirrasztott éjszakák a szív húrjait rágják.
(Refrén:)
Szeretet megfakult elve, alkoholtól vakult elme,
Agresszív az apa, ellenállni nincs értelme,
Börtönben a gyermek lelke, kiabálás, virrasztás,
Nincs ölelés, nincs mosoly, remeg minden pillantás.
Elcsattan egy pohár, vérző heg a homlokon,
Lila színű foltok a tarkón és a combokon,
Vércseppek a csempéken, elnémul egy kiáltás,
A menekülés esélytelen, a jóra nincsen kilátás.
Hol van már a látomás, hol eltűnnek a lidércek,
Lesz-e olyan állomás, hol nem a szerettek a pribékek,
A szülő szó már félelem, csak reszketés a padban,
De nem figyel rá senki, otthagyják a bajban,
A barátok csak nevetnek, hiába zokog nagyban,
A kicsiny összegörnyedve egy imát motyog halkan,
Hogy legyen egy kis nyugalom, mert nem bírja e sorsot,
Hogy homlokára esténként a fájdalom az csókot,
Hogy legyen egy kis nyugalom, mert nem bírja e sorsot,
Hogy édesanyja helyett a fájdalom ad csókot.
(Refrén: 3x)
kapcsolódó videók
