Mily régóta hordom ezt a kétszínű életet,
Vajon meddig kell még játszanom ezt a hálátlan szerepet?
Nem mutatni, hogy fáj, akkor sem ha beleszakad a szívem,
Ölelni őszintén, mikor ölni volna kedvem.

Simogatni gyengéden, pedig kezem ökölbe szorítanám,
Kacagni önfeldten, ha fájdalmam ordítanám.
Elrejteni, hogy ne lássák az arcomra égett könnyeket,
Magamba fojtani a robbani vágyó érzéseket.

Feledni a sok gonoszságot, mit nap mint nap tesznek velem,
Hírdteni vak elszántsággal a mindent átható szeretet.
Zokszó nélkül tűrni gőgös arcok gúnyos mosolyát,
Minden sértő szónál úgy tenni, mintha nem is hallanám.

Nem észrevenni a mélyen elítélő tekinteteket,
Játszani a bolondot, aki mindenen csak nevet.
Lehajtott fejjel várni az el nem jövő felodozásra,
Rendületlenül hinni az ember végtelen jóságában.

Pedig mily könnyű lenne gyűlölni, elereszteni bosszúra szomjas dühömet,
Kóbor kutyákkal tépetni szét s a férgekre bízni rothadt testedet.
Mérgező húsod a tűző napra tenni, míg ki nem szikkad a pokoli hőségbe,
A maradékot disznók elé vetni, bár tőled még ők is undorodva fordulnának el.

Mert lelked mélyén romlottság burjánzik, hát miféle lény adott neked életet?
Nézz magadba, ha egy nap majd eltűnsz, senki nem keres és nem sirat meg!
S én mégis féltelek, hisz a vérem vagy, ó, ember, érted szenvedek,
Tudom szívedben a jóság egyszer eltépi láncaid és eluralja egész éjjeled.

S, mint egy csodaszép virág, benned is kihajt majd a feltétel nélküli szeretet,
Megszabadít téged a félelemtől, új értelmet ad az életednek.
Akkor majd te is nevetve állod a kínt, s minden rádmért ütéssel erősebb leszel,
Átöleled ki beléd döfi kését, s barátoddá fogadod halálos elleneségedet.

Próza:
S mikor a gyűlölet erőszakra éhesen, a kéjtől felajzva, újra és újra húsodba vág,
Te minden egyes alkalommal harag nélkül suttogod majd: köszönöm,
S dalolva hívod a következő csontig hatoló ostorcsapást.