A képen harminc éves volt apám.
Hosszú hajjal, enyhén ősz talán,
anyám elfogultan nézte őt Szabadi sóstón
Szabadi sóstón a ház előtt.
Egy zűrös albérletben három év,
Jó, ha kétóránként járt a hév.
Szétszórt jegyzetek közt rácsos ágy,
Valahogy szűknek indult, valahogy szűknek tűnt a külvilág.
Ha iskolába járni féltem én,
ócska farmerjában jött elém.
Azután csúszkáltunk,
csúszkáltunk a tó jegén.
Lassú mozdulattal gyújtott rá,
mintha gúnyos arccal mondaná,
a hajó elment, miben bízhat még.
Ez a téli álmát, ez a téli álmát alvó nemzedék.
Aztán összeszedte holmiját,
szemén megláttam a bánatát.
Mikor elment végül,
anyám felnézett és olvasott tovább.
Az ember nem tudja, hogy meddig él.
Azóta visszajött vagy száz levél.
S ha néha átvirrasztom az éjszakát,
Valahogy azt remélem, hogy valahol megtalálta önmagát.
One way, one way, one way ticket...
One way, one way, one way ticket...