(1.)
Aki minden nap hasonló léptekkel teszi meg az új utat,
Így mutat irányt, leleplezi a királyt,
Saját magát meztelen kutat a tudat szilárd talaján.
Mint a víz úgy futnak, a vége így is, úgy is óceán.
Nem kívánja a régimódi trófeát a huzat,
Csak a mosolyát csengeti, a világ zászlaját lengeti,
Az élet engedi, hogy a mindennel együtt legyen magányos,
Aki a főtéren magas tölgy az erdőben maga a város.
Otthona a csalános, és talán most lesz az,
Hogy nem azt mondja, hogy talán most.
A lelke látja, hogy most megint az évszakoknak szokás szerint legyint,
És csak annyit rezzen: "viszlát jövőre ugyanitt".
A titkaival úton, mint a hús, amit megfeszít a furcsa beat,
Amit a másiknak kívánna, azt kabátként a ruhatárból kiváltja,
Mint a pult, a minta családot.
Mit is kívánhatna a másik,
Mint akiért kiállt és kiált a stáb itt,
Mikor a hang nem jut tovább, csak a szádig,
Mert a gitár itt a csend, világossá válik,
A prizmán minden szín(-)tisztán látszik,
Csak egy pár pin a mintán, egy pergő, két lábklikk.
A világ sántít, kapod a tökéletes sámlit,
"Mikor?", amikor vilángol a cádik.


(2.)
Aki számtalanszor kérdezi meg azt, hogy:
"Hányszor mondjam még el, hogy miért ne panaszkodj,
És a sajátodhoz miért ne ragaszkodj?"
Az hogy lehet, hogy végül Ő húzza a maszkot,
És kitaszított lesz, pedig Ő kezdte a kasztot.
A passzt ott persze, hogy lekezelik,
Mert ezt kedvelik, mert nem lehet mind Siófok város.
Az én anyám az bános, de ez már személyes.
Ha az élet negédes, semmit ne kérdezz, csak a tudást vesd be,
Mert gringo kell ma Pestnek, a többiek mind elestek, vagy valamit ellestek.
Szépelgünk mi minden estnek, adjuk le a kulcsot a mindenesnek,
És az élet végén ne mondjuk, hogy rewind,
Ezt még az vérednek se kívánd,
Mert minden ami történt és történik, azt te kérted,
A hitedet te szívtad fel, te nyelted le és tekerted.
Vissza a természetbe, a tested, a te kerted,
Nem mese, hogy fesd le, hogy egyszer nekiveselkedj.