Elmúlás
Serrano
Néha sírni volna kedvem de röhögök görcsösen
vérben ázott szemekkel elmerengve a közönyben
semmi sem érint meg idegennek érzem magam itt
esténként hallom az elhunyt testvéreim szavait
kiráz a hideg a kortól amiben megragadtam
már nincs erőm hogy az érzéseim eltakarjam
A fájdalom bennem - mély depresszióba fürdök
ettől a rohadt világtól többet el nem tűrök.
könnyes szemmel üvöltök - égessetek el máglyán
a fiam gyermeke vagyok egy hányadék a járdán!
Próbálom hátrahagyni a testem de bent égek
félek egyedül maradni - félem az estéket.
Elnehezül a szervezet a légszomjam egyre nagyobb
itt rekedtem a romok alatt a remény már halott,
a szemem még mozog de a testem már rég nem,
utazok önmagamban - teljesen betéptem!
("Aki nem élt meg soha ilyen nehéz helyzeteket az soha nem fogja tudni. Meg hát fönn a rózsadombon nem fognak úgy énekelni blues-t mint aki felnő a dzsungaságban, a sok nélkülözésben. Aki tud örülni egy zsíroskenyérnek, vagy egy almának karácsonykor.")
("Dwelling in the past, flashbacks when I was young.")
Szállingózik a füst, mélybe présel a kábulat,
az emberek körém gyűlnek, látom mozogni a szájukat.
Az eszméletem elvesztem elnehezül a szemfedőm,
egy pillanat alatt túl vagyok ezer esztendőn.
Egy letűnt kor elsárgult emlékeit őrzöm,
az idő áramlásában elveszve bennem az ösztön
kinyitja szemét sóhajt egy mélyet az éjben
minden porcikámban az elmúlását érzem.
A befagyott utcákon kihalt kirakatok mellett
a jégtengerek felém sodorják a jeges szelet.
Az elhalt lelkek magára hagyták a környéket
messzinek tűnik a múlt, talán nem is történt meg.
Egy rideg világ verandáján elejtem könnyeim
magamhoz szorítom a régről megmaradt könyveim.
A jelent hátrahagyva menekülök a múltba
ha már a boldogságot innen a szél elfújta.
vérben ázott szemekkel elmerengve a közönyben
semmi sem érint meg idegennek érzem magam itt
esténként hallom az elhunyt testvéreim szavait
kiráz a hideg a kortól amiben megragadtam
már nincs erőm hogy az érzéseim eltakarjam
A fájdalom bennem - mély depresszióba fürdök
ettől a rohadt világtól többet el nem tűrök.
könnyes szemmel üvöltök - égessetek el máglyán
a fiam gyermeke vagyok egy hányadék a járdán!
Próbálom hátrahagyni a testem de bent égek
félek egyedül maradni - félem az estéket.
Elnehezül a szervezet a légszomjam egyre nagyobb
itt rekedtem a romok alatt a remény már halott,
a szemem még mozog de a testem már rég nem,
utazok önmagamban - teljesen betéptem!
("Aki nem élt meg soha ilyen nehéz helyzeteket az soha nem fogja tudni. Meg hát fönn a rózsadombon nem fognak úgy énekelni blues-t mint aki felnő a dzsungaságban, a sok nélkülözésben. Aki tud örülni egy zsíroskenyérnek, vagy egy almának karácsonykor.")
("Dwelling in the past, flashbacks when I was young.")
Szállingózik a füst, mélybe présel a kábulat,
az emberek körém gyűlnek, látom mozogni a szájukat.
Az eszméletem elvesztem elnehezül a szemfedőm,
egy pillanat alatt túl vagyok ezer esztendőn.
Egy letűnt kor elsárgult emlékeit őrzöm,
az idő áramlásában elveszve bennem az ösztön
kinyitja szemét sóhajt egy mélyet az éjben
minden porcikámban az elmúlását érzem.
A befagyott utcákon kihalt kirakatok mellett
a jégtengerek felém sodorják a jeges szelet.
Az elhalt lelkek magára hagyták a környéket
messzinek tűnik a múlt, talán nem is történt meg.
Egy rideg világ verandáján elejtem könnyeim
magamhoz szorítom a régről megmaradt könyveim.
A jelent hátrahagyva menekülök a múltba
ha már a boldogságot innen a szél elfújta.
kapcsolódó videók
