Tudom, hogy a szavak földre hullnak
és hamuvá égnek a te varázsakaratú,
égig lobogó jelenléted előtt.
Kimondom mégis: szeretlek.
Szemeim megragyognak,
mint nyáréjszakák csillagai a tenger tükrében
és sudár lesz a testem, akár e tengerparti fenyő,
melynek árnyékát hullámok simogatják.
És dobogó léptekkel járkálok a világ szívében,
mint király a palotájában.

Szépséges vagy
akár a holddal fölékszerezett magasság.
Amikor reád nézek és csodállak téged,
a csönd görbe botjára támaszkodó zöld vadon
és a tavaszköszöntő ünnepre gyülekező
vándormadarak eggyé válnak véled,
és a sivatag karjaival átölelt folyók
és a láthatár felhő-erdői felé futó szarvasok
jelenlétedbe olvadnak.
És te leszel minden.

Szivárványos kezeiddel
szemvillanás alatt átformálsz.
Mintha lágy márvány lennék,
mintha nedves tengeri homok lennék.
Teremtményeddé teszel, megalkotsz engem,
hogy vágyakkal elemésztess.
Hogy selyem könnyeiddel
és szíved dobzenéjével
és véred lüktetésével feltámassz
aztán ismét és hódolj előttem
halotti hamvaiból életre keltett előtt.
Ha erőm lenne éles kardpenge alá
hajtanám fejemet és azt mondanám:
Úgy ölj meg, hogy örökre megszabaduljak
a szerelem kínjaitól.
De már érintésedtől is megsemmisülök.
Ujjaid korall-ágai között szétfoszlok,
mint a tengeri hab
És olyan leszek ölelésedtől,
mint a tavaszi virágpor,
olyan mint a remegő villám
És úgy kívánlak téged
mint kiszáradt föld az esőt
augusztus forró havában.

Amikor megcsókollak
pásztorok éneke csendül
Megszólalnak a furulyák
s dalolni kezd az ezüstszájú patak
S nyerítező lovak vágtatnak
az alkonyat piros sátra alá.

Fény-ostoraiddal
hűvös patájú szél-lovakat
terelsz körém,
hogy felébredjek.
Hogy megünnepeljem a hajnali napot,
amely átutazott a fekete homályon.
Hogy megünnepeljem
az elmenekült múltat,
amely csalódásokkal teli kosarát
a temető előtt kéregető koldusok közé dobta.
Hogy megünnepeljem az éjszakát,
amely a gyönyör malmában őrölte az időt
halkan nyögdécselve.

Ó, az éjféli virágok,
a tengerre nyíló ablakok,
a forró nyár,
meztelen lubickolásod a hegyi forrásban!
Kószálsz a réteken,
Akár az őzike.
Záporok közelítenek feléd,
hogy bőrödet megérintsék;
szaladsz előlük az alacsony ég alatt.
Szalad mögötted a szél,
hogy hajadat meglobogtassa.
Ó, a tenger, a tajték-ruhájú,
a kertek virág-népe,
sugaras reggelek vidámsága,
nevetése a csecsemőnek,
kinek talpát anyja csókolgatja,
szívem piros szirtje,
melyet körüllebegsz álmodban,
amikor karjaim közt alszol,
mint méhecske a szirmok közt!

És mondom.
Kimondom akkor is,
ha a szó földre zuhan és hamuvá ég
lángoló jelenléted előtt.
Kimondom a szót: szeretlek.