Utam már magam járom, egyedül vagyok ezen a tájon
Végtelen titokhoz közeledek, előttem sötétlő fellegek

Könnyem sűrű vérré válik, imám semmivé mállik
A halhatatlan télben, völgyben vezet léptem

Furcsa fényben játszik, ami a völgyből látszik
Ami a lelkemben még él, halovány fényű remény

Érezd a levegőt, szél repítsen téged
Fényben ússzon lelked a messzeségbe
Havas bércek fölött napfény után nyúlj
Lelkem útra készül, testem földre hull

A metsző szél arcomba fúj, érzem, ez az utolsó út
Hallom a kardom énekelni, hagyom a porral eltemetni

A tegnapokkal fogy az élet, immár a ma semmivé lett
Elértem a völgy végébe, a Tél Várának elébe

Érezd a levegőt, szél repítsen téged
Fényben ússzon lelked a messzeségbe
Havas bércek fölött napfény után nyúlj
Lelkem útra készül, testem földre hull

Utam végén a múltam látom, magam is múlttá válok
A csarnokban, mely oly kihalt, ahol a remény meghal

Üdv néked hatalmas isten, Törvény és Igazság Ura!
Íme, most színed elé járulok!
Engedd, hogy megcsodáljam sugárzó szépségedet!
Mert mágikus neved éppúgy ismerem,
Mint a negyvenkét istenét, kik körülvesznek téged
A törvény és igazság fénylő csarnokában,
Azon a napon, mikor előszámláltatnak a bűnök
Ozírisz színe előtt.
Ama istenek tápláléka a kárhozottak vére…
A te neved:
„A Világrend Ura, kinek szemei a két isteni nővér.”
Lásd, a Törvényt és Igazságot
Én a szívemben hordozom,
Mert a rosszat kitéptem belőle gyökerestől.
Nem okoztam…