Van úgy, hogy a sötétséget ostromló vírradatban,
cinkost keresek néhány furcsa hangban.
Mikor a szememben izzik már a nap,
érzem az éjben hagytam birodalmamat.
Van úgy, hogy rongyok közt ásítva ébred bánatom,
undok keresetlen percekbe fáradom.
A szánalom gödrében a megvetés, szomorúság,
fenyegetően bennem vert tanyát.
Van úgy, hogy egy megélt képsor kérges szavakra vetül,
egy elkeveredett dallam hozzám menekül.
A megkövesedett kiábrándultság jele tapintható,
a némaság seregébe vonul minden szó.
Van úgy, hogy lehangolt gitárom, folytott húrjain,
kifakadnak nincstelen, koldus napjaim.
A megálmodott arcokon tompán foszlik a nap,
a félelem bennem babrál, agyamban kutat.
refr:
Talán lesz úgy, hogy egy símogató kéz testemen matat,
eloszlatja a rám váró, kinzó napokat.
Talán elhiszem, hogy így lesz, lehet kétkedem,
-ez a világ, még valamit tartogat nekem!