Mikor eljő az éj, egy új nap véget ér,
mi az hát, mi nem múlik el,
nem száll rá az alkony?
Mi fog erőt adni a hosszú, szürke órán?
Mi ad erőt, napfényt életemnek útján?
A szeretet, mely fájdalomból
merít mindig életet.
Hallgat már a város, fáradt, csendes álom,
néma jajszó száll tovább a hűvös szellő hátán,
mint meggyötörten dobbanó szív,
vívódik a világ.
Mámorító mélység, e metsző csendben
ismeretlen remény.
Mikor eljő az éj…
Mérhetetlen távlat, élet, nem varázslat,
másként látod évek múltán, mi a kincs, az erény.
A könnycsepp szebben ragyog,
mint a gyöngy a tenger mélyén.
Végtelen nagy béke e derűs éjen,
mely tovaszáll.
Mikor eljő az éj…