Kék volt az égbolt, zöld volt a fű,
ó, a patak az meg semmilyen színű!
Mert az oly tiszta volt, mint a lelkem szerelme
a lány iránt, ki nem volt egyszerű.
Kinek jó volt, ha szenves,
ki sírt, hogyha kedves,
ki szép volt, de szíve mélabús,
kihez indultam éppen,
hogy ó, hátha vár rám,
s a tűzhelyén már süldögél a hús.
A házához értem, s az ajtón beléptem,
mi tárva-nyitva ásított felém.
A kétely, hogy mást vár, és mással van éppen,
mardosóan hasított belém.
Refr.:
De lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal
a karjaimba ugrott, mint a nyúl.
És én tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi,
az érzelem ma végre lángra gyúl!