Gyermekkora: Édesapja, idősebb Vörösmarty Mihály 1797-ben szegődött gróf Nádasdy Ferenc nyéki birtokára gazdatisztként, édesanyja Csáty Anna; mindketten római katolikus vallású nemesi családok leszármazottjai. Tanulmányai: Az elemi iskolát Puszta-Nyéken (1807-11), a középiskolát a székesfehérvári ciszterci (1811-16), majd annak VI. osztályától a pesti piarista gimnáziumban (1816-17) végezte. Apja keveset költött reá, mert csakhamar alkalmazást nyert két fiú mellett: kosztját, szállását tanítással kereste meg s így atyjának kevesebbet kellett rá költenie. Pesten több könyv jutott kezébe, az újabb magyar költők művei, kivált a klasszikai iskola műfordításai, Baróti Aeneise, Rájnis Eklogái, Virág Benedek ódái és horatiusi levelei. Mindezek hatással voltak rá, s kevesebbet tanult ugyan, de többet verselt. 1817 nyarán, az egyetembe léptekor meghalt az atyja, ki az utóbbi években állásától megválva, önállóan gazdálkodott s a rossz évek miatt szerzeményének jó részét elvesztette. E halál az egész család pusztulását vonta maga után; az özvegy édesanya ugyan tovább gazdálkodott, de évről-évre szegényedett s a gyermekeknek korán meg kellett kezdeniök küzdelmüket az élettel. Alig öt év alatt mindenüket el kellett adniuk és így az özvegy nem neveltethette gyermekeit, sőt maga is nyomorral küzdött. Szerencsére Vörösmarty, mint egyetemre menő ifjú 1817 novemberében a Perczel-családhoz jutott nevelőnek; Perczel Sándor három fia, Miklós, Móric és Béla voltak növendékei. Nyolc évig volt nevelő; 1820-tól a Bonyhád melletti Börzsönypusztán, majd 1823 őszétől újra Pesten lakott növendékeivel s mindemellett 1820-ban elvégezte a bölcseleti tanfolyamot. Reménytelenül beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába). Később Perczelnek börzsönyi jószágára ment és itt készült a jogra, melyből félévenként vizsgálatot tett és kitűnő osztályzatot nyert. Felnőttkora: A Börzsönyben töltött két év alatt Perczel Sándor gazdag könyvtárát használta és megismerkedett Egyed Antal és Teslér László írókkal és 1823-ban hozzáfogott a Zalán futásá-nak megírásához, egyszersmind Tolna-megye egyik alispánjánál jogászkodott. 1822-től 1823-ig joggyakornok volt Csehfalvi Ferenc alispán mellett Görbőn. 1823 őszén Pestre jött; itt ismét a Perczel fiúk nevelését vette át s egyúttal felesküdött királyi táblai jegyzőnek. 1824. december 20-án letette az ügyvédi vizsgát, de nem ügyvédkedett. Ezidőtájt ismerkedett meg Zádor (Stettner) Györggyel, aki aztán meghitt barátja lett; ez ismertette meg őt Fáy Andrással, s elvitte hozzá (a Vadász Kürtben lakott) Deák Ferencet. 1825-ben már országos híre volt és bár szűkös körülmények közt élt, 1826 augusztusában, bevégezvén tanítványainak nevelését, elhatározta, hogy az írói pályán marad. A költő hírnevét a Zalán futása című, 1825-ben megjelent honfoglalási eposz alapozta meg. A nemzet ébresztője nevet köszönhette a művének. 1827-ben Zádorral kirándulást tett a dunántúli megyékben. 1827 márciusától 1831 végéig szerkesztette a legjelentékenyebb tudományos folyóiratát, Tudományos Gyűjteményt (és 1828 márciusától ennek szépirodalmi havi melléklapját, a «Koszorú»-t 800 váltóforint tiszteletdíjjal). A Magyar Tudományos Akadémia 1830. november 17-én alakuló gyűlésén második rendes taggá választotta és néhány nappal utóbb az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe elsőnek 500 pengőforint fizetéssel. Előkelő része volt az akadémia első munkásságában s leginkább az ő fellépésének volt eredménye, hogy az akadémia mindjárt kezdetben a Révai nyelvtani rendszerét fogadta el. 1832-ben munkái első gyűjteményét adta el Károlyinak 1100 forinton; 1834-ben a Marczibányi-intézettől átvette a 400 forintnyi pályadíjat, mely Zalánjának 1828-ban odaítéltetett. Mindez oly állapotba helyezte, hogy segíthetett magán és szűkölködő anyján is; mert ez ideig Vörösmarty oly helyzetben élt, hogy Mázsa-utcában, egy kis szobában húzta meg magát, amit még fűttetni sem volt képes, úgy, hogy az Egert Zádor György barátjánál végezte be. Voltak oly napjai is, hogy jurátusi díszruháját zálogba kellett adnia, mert büszkébb volt, hogysem panaszkodjék. 1828-tól 1830-ig a Lipót-utcában a Turóczy-féle ház egy szűk szobájában lakott; onnan a Kalap-utcába költözködött Fáy András mellé. Fáy gyakran meghívta vacsorára, hol egész akadémiai klub alakult. Nőkkel Bártfay estélyein találkozott, hol ő, Bajza és Kisfaludy jobb műveiket felolvasták a társaságnak; itt ismerkedett meg báró Wesselényi Miklóssal. Nagy csapás érte 1834. szeptember 15-én; e napon halt meg édesanyja s ő nem is búcsúzhatott el tőle, mert Ferenczy szobrásszal az Alföldön utazott. Szép epigrammában siratta meg. Kilenc társával megalapította a Kisfaludy Társaságot, melynek 1837. február 6-án volt alakuló gyűlése. 1837-től 1843-ig Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel szerkesztette az Athenaeumot. Mint színikritikus 1837-ben lépett föl. Kritikái közelebb hozták a színészekhez és drámaírókhoz, akik játék után örömest siettek a «Csigá»ba, ahol az írók vacsorázni szoktak. A «Csiga» vendégei később annyira megszaporodtak, hogy az első emeletet kellett kibérelni s ebből keletkezett később a Nemzeti Kör, majd az Ellenzéki Kör. Vörösmarty volt központja e körnek, egyszersmind első elnöke. Nőtlen ember volt, itt töltötte esténként üres óráit. Megjelent néha Széchenyi István és Batthyány Kázmér estélyein is, de elég ritkán. 1842-től a Nemzeti Kör elnöke, 1847-től az Ellenzéki Kör alelnöke volt. 1842-ben, saját költségén adta ki «Újabb munkáit», de nem kelt el belőle 20 példány; ezt is szegény tanulók vették meg s így a nyomtatónak tartozott a nyomtatási költséggel; ez lefoglaltatta bútorait; és midőn már az árverés is ki volt tűzve, szomorúan ballagva az utcán, találkozott Kossuth Lajossal, kinek elmondá baját. «No, várj, segítünk a bajon!» mondá és írt vezércikket: «Szégyen, gyalázat...» kezdettel, felhívta ez ügyre a közönség figyelmét és másnap a műből az összes példány elkelt. 1843. május 9-én a Komárom megyei Csépről nőül vette a nála 26 évvel fiatalabb Csajághy Laurát (1826-1882); öt gyermekük született: Béla, Ilona, Erzsébet, Mihály és Irma. Ez utóbbi kettő fiatalon meghalt. 1843-ban Deák Ferenccel meglátogatta Wesselényit Erdélyben. Politikával nem foglalkozott, de a Széchenyi által felköltött reform-mozgalom lelkesedéssel töltötte el őt és lírája hol előhírnöke, hol kísérője volt a nemzeti küzdelemnek. Gyermekei szaporodásával háztartása nehezülvén, aggodalmak szállották meg, mert csak akadémiai fizetése és költeményeiért kapott pár száz forint képezte jövedelmét. Ezután már nagyobb munkát, a «Czillei és Hunyadiak» c. drámáján kívül nem is írt. Kilián könyvárus 2600 forintért vette meg összes műveit; ez segített rajta, de pár év alatt ez is elfogyott. Batthyány Kázmér gróf Mány tagosításakor két maradvány-telket ajándékozott neki, melyet később tőle egész haláláig fizetendő 500 forintért visszaváltott. 1845. július 14-én Zala vármegye táblabírájának választotta. Az 1848-iki változást nagy lelkesedéssel fogadta. Örömnapjait azonban családi csapás zavarta meg, legkisebb fia áprilisban meghalt. Politikai cikkeket írt; szót emelt a zsidók mellett. Azonban a politikai nagy mozgalom aggodalomba ejtette, mit Deák hallgatagsága még növelt. 1848-ban Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter felajánlotta neki a pesti egyetem irodalmi tanszékét, de azt nem fogadta el. 1848. június 9-én Bács-Bodrogmegye almási kerülete egyhangúlag képviselőjévé választotta; a képviselőház leghallgatabb tagja volt. Nem volt szónok. Debrecenbe kísérte a kormányt. 1849. június 15-én, a Habsburg-ház trónfosztása után a kegyelmi törvényszék közbírájává neveztetett ki 4000 forint fizetéssel. Július 10-én – Kossuth ajánlására – Vörösmartyt a bácsalmási választókerület országgyűlési képviselővé választotta. Követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre és Aradra. A világosi fegyverletétel után hosszabb ideig bujdosnia kellett. Közben egyik lánya meghalt, egészségi állapota megromlott. A hányódás és a reménytelen élet beteggé tette; ekkor (1850) Pestre ment és följelentette magát a katonai törvényszéken; kikérdezték és elítéltetéseig szabadlábon hagyták. Májusban házat és földet vásárolt a Fejér megyei Baracskán. 1850 nyarán Haynautól kegyelmet kapott és családjával Csepre, neje szülőhelyére költözött; de itt nem tudott megszokni. Boross Mihály Baracskán idősb Pázmándy Dénessel jó viszonyban lévén, kieszközölte, hogy a főúr a Baracskával határos szentiványi pusztáján a csinos tiszti lakot két holdnyi kerttel Vörösmarty élete tartamára 1 forint bérért átadta. Baracskán köztisztelet tárgya volt és családja legkisebb nélkülözést se szenvedett, mert a baracskai urak elhalmozták jótéteményeikkel. Kertészettel foglalkozott. 1853 tavaszán szülőföldjére, Kápolnásnyékre költözött. Mind a két helyt jól érezte magát, csak a Bach-kormány rendszabályai nehezültek kedélyére. Vértolulások támadták meg, gyakran nehéz lélegzésben szenvedett. Halála: Betegsége 1853 őszén komolyabb fordulatot vett. 1854-ben valóságos nyomor volt élete, 1855-ben a balatoni fürdőt használta, de siker nélkül. Ekkor közölte a Pesti Napló (1855. II. 6. sz.) A vén czigány című utolsó költeményét. November 17-én a költő egész családjával Pestre költözött a Váci utcai Kappel-házba, hogy állandó orvosi felügyelet alatt lehessen. Azon az emeleten vett ki lakást, amelyen azelőtt 25 évvel barátja, Kisfaludy Károly lakott és meghalt. A lépcsőn fölmenet összerogyott; lefektették, de nem kelt fel többé; utoljára november 19-én délután 1 órakor Deák Ferenc és Kemény Zsigmond látogatták meg, s alig hogy ezek távoztak, Vörösmarty délután negyed kettőkor, életének 55., házasságának 13. évében agyszélhűdésben meghalt. Temetése valódi nemzeti gyászünnep volt: november 21-én ment végbe Kisfaludy Károly halála napján és óráján, délután 2 órakor. Pest emberemlékezet óta nem látott oly népes temetést. A költőkirály ott nyugszik a kerepesi úti temetőben, neje állíttatott neki síremléket; Fejérmegye és Székesfehérvár városa díszes szoborral tette emlékét maradandóvá. Vörösmartynak özvegye és három gyermeke Béla, Ilonka és Erzsébet maradt, kiknek nem hagyott egyebet költői dicsőségénél; de a nemzet megmutatta, hogy nagyjait tudja becsülni, Deák Ferenc felhívására néhány hó alatt 103 000 forint gyűlt össze. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 20-i közülésén báró Eötvös József tartott fölötte emlékbeszédet; a Kisfaludy Társaságban pedig 1864. február 6-án báró Kemény Zsigmond. Sírját sok más sírral együtt a Rákosi-korszakban fel akarták számolni, ám ez szerencsére nem valósult meg. vissza