Tiszta, hűvös zöld szemek, tétova kéz -
mintha nem is sejtené, hogy könnyen elég,
szűzies a hangja is és lányos a mosolya még,
de érzem, hogy a lepel alatt,
van úgyis valami vad,
mi várja a szabadulást.
Tudom, hogy fel nem adom,
ameddig meg nem tudom,
hogy végül most milyen is ő….
Néhány éjjel a foglya voltam,
gátak nélkül, tébolyultan.
Félnem kéne, hisz a végén - tudom - bánni fogom,
de érzem, még így is jó.
Összedőlt a fél világ, a székek, az ágy.
A szomszéd átkopog: lesz-e tovább?
Újra itt a szende nő és hűvös a mosolya már,
de érti mind a szavaimat, s valami igazit ad:
önmagát, igazán.
Talán még fel sem fogom,
de érzem jó így nagyon,
lehet, hogy el sem hagyom a lányt, (soha már).