Ma megint, mint minden reggel, eljött értem a villamos
Felültem rá álmos fejjel s bár a sálam illatos
Nem csal mosolyt az arcomra hogy megint vár a mókuskerék
Készülgetnék a harcomra, ennyi kávé nem lesz elég, nem lesz elég
Fölöttem a szürke szentély, melynek istene: monotónia
Kétes kényszer az, hogy bent élj, nem kell ezt másnak tudnia
Lassan múlik minden óra, számolgatom a perceket
Úgy kimennék már a hóra, szövögetnék más terveket, de nem lehet, nem lehet
És ha tudnék újra írni, elmondanám a lényeget
Nem akarnék többé sírni, nem kergetnék fényeket
Nem szappanból lenne már a fejem felett a buborék
Felmásznék az almafára és jó dalokat dúdolnék
Felöltök egy fél műmosolyt, ide lőjetek, emberek
És bár a pánik indokolt, szék alá bújni nem lehet
Ha meg merném lépni végre, azt amit annyira nem merek
Hajót festenék az égre, kitágulnának a terek, a terek
Mókust csak a parkban látnék, villamost pedig délután
Nem vetülne rám több árnyék, nem bambulnék ilyen bután
Megmenteném a világot de önmagammal kezdeném,
Nem érdekel, csontig rágott, jobb lesz ez így, sejtem én, sejtem én, sejtem én
És ha tudnék újra írni, elmondanám a lényeget
Nem akarnék többé sírni, nem kergetnék fényeket
Nem szappanból lenne már a fejem felett a buborék
Felmásznék az almafára és jó dalokat dúdolnék