Lelkemért senki nem felel,
vallomásod nem érdekel.
Tudom, csak azt mondanád: nem én vagyok,
kiért szenvedni érdemes.
Öleltelek ezerszer az ágyamon,
mégsem maradt más emlék, csak fájdalom,
fáj az ébredés, ha azt álmodom,
hogy hozzád tartozom.
Könnyezek, vagy csak képzelem:
köd takarná be életem?
Követnél-e akkor is, ha lázadok,
vagy csak várnád a végzetem?
Tudtam végig, elhagysz majd egy szép napon,
változtatni mégsem volt több alkalom.
Fáj az ébredés, ha azt álmodom,
hogy hozzám tartozol.
Ref.: Nem hiányzik senki, ki gondolna rám.
Szívemben az emléked csak elveszett varázs.
Megtagadva fekszem az idő kínpadán,
de túlélem a sorsom, hát ne sajnálj!
Mit felelnél, ha kérdezem:
vársz-e rám még, ha érkezem?
Ölelne-e újra most a két karod,
hogyha látnál a térdemen?
Nem tudom, hogy lesz-e még egy holnapom,
azt hiszem, már senkinek sem mondhatom:
fáj az ébredés, mert csak álmodom,
hogy hozzád tartozom.
Ref.