nem nagyon tudok már a mindenben szétáradt
sejtjeimből annyit egymásmellé összelökdösni,
hogy mondhatnám, hogy ott vagyok,
hogy ott van a legnagyobb rész belőlem
a belső hang elhallgat, először csak aprócska
valóságogkat, azután teljesen,
szemérmetlenül, válogatás nélkül mindent előlem
de ő mindenképpen szereti szabadnak tettetni magát,
legalább ennyivel közelebb legyen hozzá a távolság,
mikor a belső hang elnémul
a zongora elé sem mer már leülni,
akkora zajnak játszott egykor ellen,
a kialakult csendnek viszont minden egyes
leütött hang melléhull
mindamellett, hogy unott könyhullatásom hallatára
megjátszottnak érzek egy-két
1.mégsem hamis gondolatot/2.önkéntelen mozdulatot
azt mondanám, hogy semmibe nem kényszerÃtem magam,
amibe eleve nem kényszerülök
eképpen belesúlykolom magam a valóságba
itt a hiba
itt van a kutya elásva
csak fóbiákat nevelgetek
magamban itt, te megeteted,
én megmutatom, hogy hol találja
bennem, amit még tönkretehet