Egy régi dal szólt, mely mindig fájt,
fájt a beteg ágya szélén
úgy éreztem, hogy nincs tovább,
tovább, az élet hideg kése élén.
A kórház ablakában állt
apám, akire mindig is felnéztem,
szemében tompa csillogás,
csillogás, ez az utolsó emlékem,
emlékem,
emlékem,
ez az utolsó emlékem.
A lelkem most is magába száll,
száll, mint egy madár fenn az égen,
és aznap éjjel én tudtam már,
soha, soha nem lesz úgy, mint régen,
régen,
régen,
soha nem lesz úgy, mint régen.
A sírnál állok, mely mindig fáj,
fájt, akkor is a temetésen,
a könnyem porba hullott már,
Apám! Hát nyugodjál békében!
Békében,
békében,
hát nyugodjál békében