Verze1:
Szemtelenek az éjszakák, megköveznek a szavak,
Erőmből tellene írnom, de ezek olykor csak vadak…
Rengeteg jót adtál, rengeteg rosszat adtam, úgy, mint te,
Egyetlen szavadba kerülne, és bárhova mennék is érted.
Te nem kérted, értem, ilyenkor, teljesen más minden,
Lelkem kiszakad a helyéről, de Te vagy az én kincsem.
Ezek szavak, olykor nehéz a szeretet láthatóvá tenni,
Köszönöm hogy vagy nekem, nélküled, nem lenne érdemes lenni…
Kerteket bombázok érzésekkel, fájdalmam tompítom viharral,
Isten nem enged, közted és köztem a vita, egy próba diadal.
Cserébe egy szót vár tőlünk, őszintén szeretlek,
Igazából is mutatom, ezeken, a tetteken, sokan nevetnek…
Megvetnek a csalódások, ha bántasz is, tudod, megbocsátok.
Ezeket mind megbánom, ezek kegyetlenek ezek a szóváltások.
Berontok a szívedbe, az ajtót kegyetlenül csapom zárra,
Olvasol a gondolatomban, rátalálsz minden hibára.
Csapdába lépek, pedig javítasz, nem aggódom, ha itt vagy,
Átcsap a fedélzeten az érzelmi hullám, ami egyszer itt hagy…
Nálatok volt, utána nálunk, és legvégül kettőnkkel tartott,
A nevek, amik a szívemben kettészabták a partot…
Talán nem is gondolnád, a szavaddal a szeretet pótolnád.
Rengeteg bántás, felhők számra, a hibáimat elsorolnád.
Egy szó mi szíven talál, egy ölelés mi levesz lábamról,
Érted mindent megtettem, lemondtam minden vágyamról.
Leolvastad gondolatomat számról, arcomon az örömök jele,
Ezeket összegezve, mikkel megtelik, szívem ezzel lesz tele.
Illatod orromban, ízed a számban, mi elvisz az útra,
Ha ezeket nem kapom, úgy érzem, hogy az élet szíven szúrna.


Refrén:
A próba diadal, ami majd egyszer úgyis véget ér,
És a csatatérről az érzés végül majd célba ér…
Eszkábé, összetört álmok, távolság, őszintén szeretlek,
Szürke ködben, míg meg nem talállak, addig kereslek…
Nem nyugszom bele a hiányba, mindent megteszek, elérlek bárhonnan
És ha rossz a kedved, nyugtatlak pár szóval…
Ne aggódj, ha veszekszem, és ideges vagyok, csak féltelek,
Ezt az egyet értsd meg kicsim, csak erre kértelek.


Verze2:
Örömmel látom arcod, szemeid forgását, ismerem, mint tenyerem,
Ez mi kettőnk közt van, lassan több már, mint szerelem…
Minden érzés nyomot hagy, ha ismersz, ezeket láthatod,
Egy félre ment nyíllal, a szívemet akár, kettévághatod…
Egy szóban minden, mint vasban ötvözve az anyagok,
Repítenek az érzések, betesznek, a fekete angyalok,
Ezek reményt adnak, hiszen fénnyel érkezel, fénnyel távozol,
Az életembe ezekkel szeretet, és sok minden mást hozol…
Kopott emlékek, mik fakultak, még máig erősen bevillannak,
Az őszinte szavak írásától, ujjaim már lassan elzsibbadnak,
De bírom tovább… Odébb egy fikció, mi szertefoszlik,
Ez egy olyan álom, ami gyenge jellel él, még sem oszlik.
Összetartja egy erős érzés, a szeretet szakíthatatlan varrat,
Gázoltak lelkemben, tapostak át rajtam, kenték belém a sarat,
Mégis talpon álltam, tudtam az utam, ami előre visz,
Hiszen az a gyenge ember, aki az érzésekben nem hisz…
Félek kimondani, mit gondolok, ez az érzés egy börtön,
Úgy érzem szétszakadt a világ, ketten maradtunk ezen a Földön…
Egyik oldalon, te a másikon én, mi egyszer összeér,
Nekem Te vagy mindenem, nincs mi ennél nekem többet ér.
Ez egy vers mi neked szól, rád tartozik, parton a vallomás,
Ismersz már nagyon, észre veszed, ha baj van, a hangom más…
Ez egy mindent mondó tollvonás…