Jól tudom én is, hogy pihennem kéne,
A belső hang meg csak kérlel: Még ne!
S bár most se tudom, még mennyit bírok
Csak, hogy csábítanak a jéghideg sírok.
Kudarcaim felett ugyanaz a baj áll,
Meg is érintett 2 napja a halál.
Féltem is álomba hajtani a fejem,
S azóta sem tudom van-e itt helyem.
Van-e szeretet, mit asszony belém vésne,
Jövőmnek ez hát a létkérdése.
Van-e jogom, köztetek létezni,
Megbánni hibáimat és jóvátenni?!
Jól tudom én is, nem tudok semmit,
A belső hangnak mégis érek ennyit.
Hogy értelmet hazudjon könnyeim közé,
S elhiggye azokról, hogy mind az övé.
Pedig a könny az én arcomon ragyog,
Szembesítve azzal: Értéktelen vagyok.
Felfal belül ez a tomboló állat,
Tort ül rajtam az önsajnálat.
Majd kiutat lelek az írt szavakban,
Pedig csak önmagammal vagyok haragban.
S miután örök vesztessé tettek,
Ismét csak újraélesztettek.