A megállóban áll a lány.
Arca lehajtva, szeméből kristály
szilánkok hullnak alá.
Táskáját magához szorítja,
Ahogy a gátat a víz borítja
el az álom halál.
Nem rég egy kávézóban ült,
Mellette a fiú, aki a kihűlt
érzésekről beszélt.
S most itt áll, vár a villamosra,
S az érvet, hogy „jobb lesz így” elmossa
A kérdés, hogy mégis mért?
Mutasd meg ki vagy, emeld fel arcod!
Nem kell lakatlan szigeten laknod.
Dobj a tengerbe világ vevő palackot,
Jön majd egy hajó, mely elhozza barackod.
A villamos ablakán kinéz,
A telefonján a zene felidéz
hitet, reményt, emlékeket.
S mint színes gyöngyöket a cérnára,
Felfűzi holt álmait utoljára
az ablakra ír egy nevet.
Mutasd meg ki vagy, emeld fel arcod!
Nem kell lakatlan szigeten laknod.
Dobj a tengerbe világ vevő palackot,
Jön majd egy hajó, mely elhozza barackod.