Nyáron újra fesztiválhelyszínné változik a veszprémi Gyárkert
tovább
A szavak szerelmese
Lakat - A titkok őrzője
Arcomat két kezembe temetve,
Hisztizek az idegtől remegve.
Mert mégis mi mást tehetnék,
Ha nem az van, amit szeretnék.
Elköszön tőlem minden ihlet,
S az utolsó rím sem engem illet.
Hisz arcomat a fénybe későn emeltem,
De biztos, hogy nem ezt érdemeltem.
Biztos, hogy a bűnöm nem ekkora,
Hogy ne legyen kegyelem rá semekkora.
Hogy ne lenne, aki megbocsátana,
Egy könnycseppnyit szeretni nem ártana.
De fohászomra nem válaszol senki,
Ennyire nehéz hát engem szeretni?
Ekkora a bűnöm, az, hogy mégis élek,
Ekkora hiba, hogy senkitől se félek?
Elfordul tőlem bárki, aki boldog,
S leválnak lassan rólam a dolgok.
Meztelen lelkemet széthordja a szél,
S e lelketlen testtől meg mindenki fél.
Testem pedig, mint üres báb,
Porlad szét egy kicsivel odább.
S utánam csak pár vers marad,
Mi álmokat vet s könnyeket arat
Pár mondat, néhány játékos rím,
S a vers máris büszke erős hím.
Mely bárhol néma csendet teremt,
S titkon ez nekem sokat jelent.
Titkon mindig is vágytam arra,
A versem fakasszon mindenkit dalra.
Meg, hogy a kicsiket rólam okítsák,
S az órákon a verseimet tanítsák.
Persze tudom én, hogy ez csak álom,
Nem ráz majd meg senkit a halálom.
Hisz nem lesz egy egész emberöltő,
Hogy észrevegye bárki: nincs már a költő.
De amíg csak élek addig én írok,
És verseket költök, amíg csak bírok.
Ez a szörnyű valóság nem egy hamis mese,
Így lettem a szavak szerelmese.
Arcomat két kezembe temetve,
Zokogok magamon nevetve.
Mert mégis mi mást tehetnék,
Ha élnem kell, amit felednék.
Hisztizek az idegtől remegve.
Mert mégis mi mást tehetnék,
Ha nem az van, amit szeretnék.
Elköszön tőlem minden ihlet,
S az utolsó rím sem engem illet.
Hisz arcomat a fénybe későn emeltem,
De biztos, hogy nem ezt érdemeltem.
Biztos, hogy a bűnöm nem ekkora,
Hogy ne legyen kegyelem rá semekkora.
Hogy ne lenne, aki megbocsátana,
Egy könnycseppnyit szeretni nem ártana.
De fohászomra nem válaszol senki,
Ennyire nehéz hát engem szeretni?
Ekkora a bűnöm, az, hogy mégis élek,
Ekkora hiba, hogy senkitől se félek?
Elfordul tőlem bárki, aki boldog,
S leválnak lassan rólam a dolgok.
Meztelen lelkemet széthordja a szél,
S e lelketlen testtől meg mindenki fél.
Testem pedig, mint üres báb,
Porlad szét egy kicsivel odább.
S utánam csak pár vers marad,
Mi álmokat vet s könnyeket arat
Pár mondat, néhány játékos rím,
S a vers máris büszke erős hím.
Mely bárhol néma csendet teremt,
S titkon ez nekem sokat jelent.
Titkon mindig is vágytam arra,
A versem fakasszon mindenkit dalra.
Meg, hogy a kicsiket rólam okítsák,
S az órákon a verseimet tanítsák.
Persze tudom én, hogy ez csak álom,
Nem ráz majd meg senkit a halálom.
Hisz nem lesz egy egész emberöltő,
Hogy észrevegye bárki: nincs már a költő.
De amíg csak élek addig én írok,
És verseket költök, amíg csak bírok.
Ez a szörnyű valóság nem egy hamis mese,
Így lettem a szavak szerelmese.
Arcomat két kezembe temetve,
Zokogok magamon nevetve.
Mert mégis mi mást tehetnék,
Ha élnem kell, amit felednék.
kapcsolódó videók
keressük!
